Kenyában ma az alaphangulat szerves része, hogy a világ legerősebb országának vezetője – vér szerint – innen származik, és erre az ország minden egyes polgára, különösen a szűkebb „család”, a luo törzs minden tagja valószínűleg egész életében büszke lesz. Talán különös, de ez a világpolitikai tény önmagában igen sokat erősített a kenyaiak nemzettudatán, ami azért addig nem állt túl szilárd alapokon...

Óriásváros, szemétbe fulladva

1899. Ellátóállomás épül a maszájul Ewaso Nyirobi (hideg vizek) néven ismert mocsaras marhaitató környékén a Mombasából az ugandai Kampalába vezető vasútvonal számára. Víz tehát volt bőven, a félúti helyzet is kedvező, ráadásul a magasság 1600 méter fölötti, ez a moszkitóknak már túl hűvös környezet. Nairobi gyorsan növekszik, 1905-ben az 500 éves Mombasától átveszi a Brit protektorátus központja címet és funkciót is. 90 év alatt kétmilliósra nő, ám 2009-ben már hárommilliónál is népesebb. A lakosság legalább negyede azonban nyomornegyedekben, lepusztult körzetekben (az angol slum kifejezés magyarításával szlamokban) él, a mi fogalmaink szerint állati körülmények között: bádogból húzott, ablaktalan, büdös és forró, egymással szorosan összeépült viskókban tengődve. Persze semmilyen állat sem termel ennyi szemetet, drogozik ócska vegyszerekkel, és nem főz magának durva alkoholokat úgy, ahogy az például a Kibera, Kikomba vagy a Mathare városrészben mindennapos...

„Ja, egy átlagos napon elmegyek az iskolába, meg ilyenek. Segítek a gyerekeknek, bírom a gyerekeket. Meg néha felhív a bátyám, és segítek neki kormányozni a világot...”

segítek neki kormányozni a világot

A legalsó jövedelmi szinten élők napi átlagban kevesebb mint 1 dollárt tudnak összeszedni, ezt is változó sikerrel teszik, alkalmi árusításból, koldulásból, lopásból és más alkalmi tevékenységből összetolva a betevőrevalót. Asztalukra sok hús nem kerül, inkább ugali (kukoricalisztből készült, puliszkaszerű étel) és kis leves a fő és az egyetlen fogás, esetleg főtt lencse, kukoricalepény (az indiai konyhából átvett chapati), főtt krumpli vagy sült kukorica színesítheti a kínálatot.

Bűzös trópusi pára és füst terjeng a több tízezer lakosú Kibera nyomornegyed fölött

Kibera nyomornegyed

A városközpont szélén álló Múzeum-hegyről jól látszik a Nairobi folyó egyik rejtőzködő szakasza, ami határos egy nagy szemétteleppel, ahol guberáló emberek és a hatalmas, méteresnél is magasabb marabuk élnek békés és szorgos együttélésben a szeméthegyeken. Maga a marabu persze számunkra nehezen felfogható eleme a helyi, városi faunának. A rengeteg szemét erős vonzerő, és sasokkal, íbiszekkel, gólyákkal együtt tömegesen élnek a város közepén is, a felhőkarcolók tövében és a házak tetején látványuk mindennapos. Mikor Gabriel Kituku barátomnak megemlítem, hogy nálunk ilyen nincs, igencsak csodálkozik: nem érti, hogyan lehet, hogy valahol hiányoznak az óriásmadarak a kertekből...

A nyomornegyed hercege

Julius Mwelu kikuju származású fotós. Alapítványt és honlapot tart fönn – a nyomornegyed lakói közül vagy negyvenöt srác kis, rózsaszín, digitális gépekkel dokumentálja nap mint nap a szlam életét. És ő a kapocs az elnöki féltestvérhez, George-hoz, nélküle nem lehet a nyomornegyed hercegével találkozni.
Míg rá várok, a gyerekek beszélnek Obamáról: jó ember, szeretik, és hogy itt él a szlamban, de az FBI állítólag vigyáz rá, észrevétlenül szemmel tartják. Arról is városi legendák keringenek, hogy az USA elnökválasztása után a kenyai kormány felajánlott neki egy új, drága házat, de nem fogadta el, mert nem akar innen elköltözni...

Obama mindenen és mindenekfelett...

Obama

Julius megérkezve azért feltesz pár keresztkérdést: „George-ot sokan akarják látni, de nem mindenki akar jót neki, és én (Julius) döntöm el, kivel találkozik és kivel nem. Te beleférsz a képbe” – már hívja is telefonon. Ebben persze jóval nagyobb szerepe van Patricknak, Gabriel barátom barátjának, aki idehozott minket. Mert ugye Gabriel engem tíz éve ismer, őt meg Patrick ismeri tíz éve, Patrick pedig Julius barátja már öt éve. Így megy ez… (és van egy olyan elmélet is, hogy nem kell több hozzá, mint hét emberi láncszem, hogy akár még az amerikai elnökhöz is eljussunk a kapcsolati háló segítségével...

Fotópárbaj a Mwelu-Alapítványnál – az Obama fiúra várva. A nyomornegyedben élő gyerekek saját mindennapjaikat örökítik meg

az Obama fiúra várva

Benyit a szobába egy gengszter-rapper külsejű kamaszgyerek, kapucnis felsőben. 82-ben született, de 20 évesnek se néz ki, egyfolytában telefonál, leveti magát az egyik székre. Éppen egy fotóalbumot nézegetek, amiben az alkotó londoni koncertek közönségéből válogatott arcokat egész alakos portrékra. Különösen a Sex Pistols közönsége ragadott meg: 50 éves, égnek álló, vörös hajú csávók bőrnadrágban, láncokkal, szöges dzsekikben, eszméletlen… Gabriel izgatottan megbökdös: „He is the man, he is the man, our man!” (ő az a férfi, ő az, a mi emberünk!)
Odafordulok, és egy meglehetősen homályos tekintetű, tétova és spicces nagykamaszt látok, éppolyat, amilyen ezrével tekereg Nairobi utcáin, vagy bárhol a világon. Keresem a Nagy Testvér arcvonásait – látom is rajta, meg nem is...