KUMBH MELA – Állomás az úton
Van, aki szöges ágyon fekszik, más évek óta magasba tartja a karját, akad, aki napokra elásatja magát. Guruk, szentek, szádhuk, fanatikus rajongók, zarándokok, vallási vezetők vagy csak mindennapi hívők tömegesen jönnek ide. Van, aki napokig utazik, más hetekig gyalogol, és akad, aki hónapokig itt marad. A legtöbbjük legalább egyszer alámerül a Gangesz vizébe, hogy megtisztítsa magát karmájától. Énekelnek, táncolnak, imádkoznak, hallgatják a tanítást – és meditálnak. A 2013-as Kumbh Melára több mint 100 millió látogatót vártak…
Allahabadba, az idei Kumbh Mela helyszínére pontosan érkezünk. Indiában a vonatok általában pontosak, ha késnek, három nyelven is bemondják: a helyi állam nyelvén, hindiül és angolul. Így azután a hangosbemondó állandóan szól, ezért senki sem figyel rá. Az éjszakai vonaton aludtunk egy keveset. Amikor a szerelvény befut, csomagjainkkal küzdve kábán vánszorgunk. Hideg van, mindössze 2-3 Celsius-fok. Az állomáson az évtizedes vizeletbűzön kívül senki sem vár ránk. Többhetes levelezés után azt már tudjuk, hogy van szállásunk, és reméljük, hogy a riksás ismeri is a címet. Végre sikerül egy motoros riksást találnunk, aki állítja, hogy tudja, hová igyekszünk. Abban is biztos, hogy beférünk. A jármű fedett, fémtetős. Az út tele van kisebb, de főleg nagyobb kátyúkkal. Kapaszkodunk, a csomagjainkat próbáljuk tartani, a tetőbe időnként jól beverjük a fejünket. A sofőr a ködös sötétségben magabiztosan robog előre.
Van időnk a keresésre
Hirtelen fékezünk a ködből előbukkanó úttorlasznál. A másik oldalán biztonságiak, rendőrök. Kérdően nézünk a riksásra, aki úgy vett fel, hogy szálláshelyünkig szállít. Itt viszont azt állítja, hogy ezen a ponton túl nem lehet behajtani, mert ez már a Kumbh Mela sátorvárosa. Kissé bizonytalanul kászálódunk le. Átnézünk a sorompón túlra, a lassan előbukkanó, hatalmas területre. Sátortábor – de melyik a mi helyünk…?
Pillanatokon belül vagy 8-10 ember vesz körül, ám nem akad, aki felvilágítással szolgálna. Parázs vita alakul ki. Vannak, akik azt javasolják, induljunk el gyalog, mert csak öt perc. Abban biztosak lehetünk – nem először járva Indiában –, hogy ez a séta nem öt perc. Mivel az idei ünnepség 55 napig tart, így szerintük még van időnk megtalálni sátrunkat. Sikerül felhajtani egy másik riksást. Igen, ő pontosan tudja, hová kell menni. Az első is ezt mondta. Bár az indiaiak hozzászoktak a zsúfoltsághoz, a szemlélődő tömeg nem kis csodálatára, bepréselődünk a riksába.
Közben majdnem kivilágosodik. Azért tart olyan sokáig, mert a sátorváros a Gangesz homokos árterületére épül. Ilyenkor, január-februárban hideg van, és sok embernek még sátra sincs, s ők egész éjjel kis tűzrakások körül ülnek. A Gangesz hordalékából kihalászott, tűzre dobott fadarabok nedvesek, ezért rettenetesen füstölnek, homályba burkolják a reggelt.
Sátorváros
A megelőző készülődés, az utak, villamosság, víz, szennyvízelvezetés szervezése hónapokat vesz igénybe. A több mint 300 millió embert egész évben élelemmel ellátó Gangesz ilyenkor száraz árterén 10 kilométer hosszan és ugyanilyen szélességben, sakktáblaszerűen alakítják ki a 14 szektorra osztott települést. Az állandó híd mellé még 17 pontonhidat fektetnek. A hidak mindegyikén egyirányú a forgalom. A sátorváros 14 alkalmi kórházában 240 orvos ügyel állandóan. Naponta 80 millió liter ivóvíz fogy és 40 ezer illemhelyen folyik el. 156 kilométer utat alakítanak ki: az útburkolat az árterület homokjára fektetett, centivastag vaslemezeket jelent, amit naponta kétszer locsolnak, hogy ne legyen akkora a por. Az utak szélén 770 kilométernyi villanyvezetékről 22 ezer lámpa világít. A főutcákat apró közök kötik össze. 550 kilométer vízvezeték szolgáltat ivóvizet. A főutakon naponta kétszer végigdöcög egy kukásnak kinéző kocsi, amiből befújják a várost valamilyen fullasztó, szúnyogirtó köddel a malária ellen. A település nyugalmát 30 ezer rendőr és katona biztosítja. De nyugalomról nehéz beszélni, mivel a több tízmilliós tömegben állandó a zaj. A sátorváros látványra olyan, mint egy vidámpark. A guruk sátrait villogó, színes neonfények világítják meg, hatalmas hangfalakból bömböl a zene.
A riksás a 17 hídból már vagy a hetediken robog át. Azt már rég elveszítettük, hogy melyik oldalról melyik oldalra. Minden ellenőrző pontnál elkéri a táborunk címét tartalmazó papírt. Így kiderül, hogy nemcsak azt nem tudja, hol ez a tábor, de olvasni sem. Legalább ismerkedünk a környékkel. Sátorvárost nézünk. A főutak mellé állították fel a legnagyobb, leghíresebb swamik, a szent emberek óriási sátrait. Ezek az előadótermeik. A sátrak most üresek, napközben a szentek is pihennek.
Már több órája cikázgatunk. Bár még kicsit korai, de már majdnem kiismerjük magunkat. Az biztos, hogy jobban, mint a riksás. Amikor ötödszörre áll meg ugyanannál a rendőrnél, aki először jobbra, azután balra, ezt követően északra, majd délre mutatott – most tényleg elgondolkodik. Ám épp akkor ér mellé egy helyi lakos. Ő magabiztosan mutat az egyetlen olyan irányba, amerre ennél az útkereszteződésnél még nem jártunk. A vasútállomásra 6.10-kor érkeztünk, most 10.45 van.
A riksás a megállapodott ár többszörösét kéri, mondván, az út sokáig tartott. Igaza van. És végre megérkeztünk.
A teljes cikket A Földgömb 2013. októberi lapszámában olvashatja!
Amennyiben rendszeresen szeretné olvasni lapunkat, fizessen elő kedvezményes áron!
Előfizetek
