Egy pillanatra azonban érdemes megállni ennél a közkeletű, de teljességgel félrevezető egyszerűsítésnél: valójában nem létezik olyan, hogy „hindu”, következésképpen olyan sem, hogy „hindu hagyomány”. A köznyelv ezzel a huszárvágással oldotta meg, hogy amikor egy átláthatatlanul összetett kultú­­rára, történelemre, népcsoportra, hiedelem­világra akar utalni, ne kelljen húsz percen át magyarázni, hogy a szub­kontinens melyik tájegységének, mely kultúrantroplógiai közös­ségébe tartozó vallási/filozófiai irány­zat miféle szektáját érti alatta. Így egyszerűen csak: hindu. Az általános fölé­tornyosul az egyedinek.

Egészségügyi szolgáltatások, utcán át. Akinek épített üzlethelyisége van, az gazdag, aki ilyenben dolgozhat, az szerencsés. Aki egyik körbe sem tartozik, egy porba dobott pokrócon kínálja szolgáltatásait

Fotó: Köteles Géza

A Liszt Ferenc repülőtér 2A terminálja előtt ücsörgök egy padon, és azon elmélkedem, hogy pár perc múlva a testem felkapja a hátára a lelkemet, és kiviszi magával Indiába. Meg azon, hogy – kis szerencsével – visszafelé már a lelkem fogja hozni a testemet – persze, csak ha túlélik.
Nem élték túl, és ma már azt is értem, miért mondogatták a helyiek, hogy: „Siva szent városába mindenki halni érkezik”. A testből csaknem 10 kg és egy szakadtra járt szandál, a lélekből pedig ki tudja, mekkora darab maradt ott, a sikátorokban, a zajban, tömegben, a halott­égető helyeken? Ez Varanasi: a végeláthatatlan keletkezés és elmúlás, az Örök Változás, amit nem lehet változatlanul túlélni…

Ősöreg és indiszkrét

A régészeti feltárások szerint a terület már a Kr. e. 12–11. században a védikus kultúra egyik központja volt, de érdekes módon, pont az Atharvavéda, a várost említő legrégebbi szentirat az, amely cáfolni látszik ezt. Az írás szerint a Gangesz partján elterülő síkságot az idő tájt még bennszülött törzsek népesítették be. Így vagy úgy, de viszonylagos biztonsággal állítható, hogy az egymásra és egymás romjaira építkező kultúrák sora több mint 4000 éve töretlenül tart a jövőbe.
Varanasi – a szútrákból ismert Benáresz, a védák Kaśī-ja – tehát vénséges, ezért meg kell neki bocsátani, hogy időnként bosszantóan indiszkrét. Valóban, mint egy sokat megélt öregember, aki hangos, figyelmetlen, és olyan dolgokat tesz nyilvánosan, amelyek a jó ízlés határait súrolják. Megteheti, mert az idő mindenre feljogosítja, ahogyan ezt a várost is. Itt csaknem minden az utcán zajlik: a magánélet, a közélet, a közigazgatás, a kereskedelem, az áhítat, a születés és a halál.

Megáll az idő. A változást csak a változatlanság háttere előtt lehet megfigyelni. Ha jól figyelünk, észrevesszük, hogy Varanasinak nem áll jól a modernizáció

Fotó: Köteles Géza

Két-három napba telik, mire megszokom, hogy ha a „Ram Nam Satya Hai!” mantrát hallom a hátam mögött fennhangon recitálni, a sikátor falához kell lapulnom, hogy utat engedjek a felravatalozott holttestet cipelő gyászolóknak. Ők kiáltják az égbe, hogy: „Ráma neve az igazság!”, jelezve, hogy az elhunyt szeme előtt a valóság már színről színre, illúziók nélkül mutatkozik meg. Eszembe jut, hogy érkezésem napján így igazítottak útba: „Sir, csak kövesse a holttesteket, a vendégház közvetlenül a Manikarnika Ghat-nál, a halottégető mellett van.”. Amíg a kulturális sokk tart, mindez legalábbis zavarba ejtő. Pár nap múlva már természetes, majd a végén kimondottan furcsa, hogy mennyire természetes…

Repedések és sikátorok

A Varanasival való ismerkedés tapintható halálfélelemmel kezdődik. Ez különösen igaz az egyedül utazókra, akik nem tudnak testben és lélekben összekapaszkodni útitársukkal, hogy kettejük közé szorítva, megóvhassanak valamicskét a hozott biztonságérzetből. Aki egyedül van, exponálttá válik. Kitetté az utcán csordogáló gyanús leveknek, a bűznek, a pornak és benzingőznek, ami szinte biztos, hogy már elérte a telítési határt, és ha a forró levegőnek csak egy milligrammal is többet fel kellene vennie belőle, bizonyára nagy cseppekben kicsapódna. Kitetté a hangos „Hello Sir!”-öknek, amelyekből gyakorlatilag minden lépéshez jár egy, és sohasem lehet tudni, hogy mi lesz a következő mondat. Ópiumot akarnak-e eladni, vagy csak elkísérni egy darabon, szóval tartani, hogy a végén vámot szedjenek a városnéző körútért…

Illő és illetlen dolgok. Halottégető helyeken fényképezni komoly illetlenség. Éppen ezért egy komplett üzletág épült fel az eldugott fotópozíciók értékesítésére

Fotó: Köteles Géza

Késő délután van, az utcák beszűkültek, a repülőtéri taxi nem tud továbbhaladni, átad egy riksásnak. Egyelőre örülök, mert ahogy telik az idő, statisztikailag egyre közelebb kerülünk a pillanathoz, amikor szükségszerűen fel kell csavarodnunk valamiféle póznára. A Nap eltűnik a romló házfalak mögött, és kicsivel később már a háromkerekű sem jut tovább. Az épületek összenőttek, csak pár nap tapasztalat birtokában lehet megkülönböztetni a repedést a sikátortól. Ezzel azonban még nem vagyok felvértezve, ezért aggodalommal tölt el, amikor az idős bácsi hanyagul int egy koromsötét nyiladék felé, ahonnan koromsötét embertömeg kígyózik elő: „Guesthouse there…” Köszönöm, ha elérek odáig…

Alámerítkezés

A 2011-es cenzus alkalmával felmért lakosságszám az „1 lakh és afölötti” kategóriába sorolja a várost. Egy lakh százezer fő, vagy mangó, vagy rúpia, vagy bármi. Darab-darab. A hivatalos adatok szerint Varanasi 15 lakh méretű, bár a helyiek egybehangzó állítása szerint napközben ez a szám eléri vagy meg is haladhatja a negyvenet. Négymillió ember, háromezer négyzetkilométeren! Az utcákat járva, ez a jellemzően indiai túlzásnak tűnő állítás először valamelyest átértékelődik, majd később vaskos igazságtartalommal telik meg: amikor az embert már egy órája löködik-taszigálják jobbra és balra – de sajnos még véletlenül sem előre – a harsány emberdugóban, nosztalgikus vágyakozással gondol a budapesti csúcsforgalomra.
Különös élmény egy magaslati pontról letekinteni az egymásnak szoruló házak rengetegére, és azt hinni, hogy a lapos tetők fodrozódó felszíne alatt tömör, néptelen és mozdulatlan minden. Fentről nem látni embert, riksát, motorkerékpárt, semmit, csak háztetőket és házfalakat. A perspektíva még inkább beszűkíti az amúgy is szűk tereket, és teljeséggel elzárja a szemlélődő elől mindazt, ami a mélyben zajlik. Ötödik napja vagyok a városban, és mostanra szokásommá vált egy pillanatra megállni, nagy levegőt venni, és csak ezután kilépni az utcára. „Alámerítkezem…” – mondom magamnak, minden alkalommal. Ahogyan a helyiek is teszik, csak ők a Gangesz, én pedig a házak hullámai alá bukom.

A teljes cikket A Földgömb 2014. augusztusi lapszámában olvashatja!