Égszakadás, földindulás a Világ tetején
Az ember és a Himalája
A monszunesőzések minden nyáron egész Dél-Ázsián végigsöpörnek. Több százmillió ember élete függ a víztől és az öntözés teljesítőképességétől, így Indiában a monszunt áldásnak tekintik. Sajnos azonban az utóbbi időben egyre gyakrabban túlcsorduló bőségben érkezik az égi támogatás, pusztító árvizeket előidézve a Hindusztáni-alföldön, és földcsuszamlásokkal sújtja a Himalája vonulatai között élőket
Zarándokutak a Himalájában
Kezdetben béke honolt a világ tetején, az emberi civilizáció zaja nem hallatszott fel az égig érő hegyekig. A Himalája áthatolhatatlannak tűnő falként szegélyezi az indiai szubkontinenst, amelyen csak nehezen tudott áttörni és gyökeret verni az ember. A Kr. e. II. évezred táján Indiába bevándorló árják a Himalája égbe nyúló, elérhetetlen magasságban ragyogó, jeges csúcsaira félelemmel és áhítattal tekintettek. Szakrális világképükben a hegységrendszer a világ közepe, tartópillére. A görög mitológiához hasonlóan az isteneiket ők is a legmagasabb csúcsokra helyezték. Hitük szerint az égi hon, a szvarga ott van valahol a látóhatár északi peremén, ahol a fehérlő csúcsok emelkednek. Indra csodálatos égi csarnokában vidáman peregnek a napok, az évek. Az ott lakozó istenek: Visnu, Brahma és Siva, feleségeik: Laksmí, Szaraszvatí és Párvatí – utóbbi Himaván, a Himaláját megszemélyesítő isten leánya – és a többi alacsonyabb rangú Déva a szóma mámorító italát ízlelve, mennyei zenészek muzsikájában és a csodaszép apszaraszok táncaiban gyönyörködve élvezik halhatatlan létük el nem múló perceit.
Ugyan ki ne vágyakozna a halandók közül e mennyei honba? Minden korban sokan voltak, akiknek egyetlen vágya az volt, hogy az istenek közelébe kerülhessenek. A mennyei honba vágyakozó hindu és buddhista zarándokok járták be először a Himalája szakadékos völgyeit, az ötezer méteres hágókra is felkapaszkodó, keskeny ösvényeit, hogy az istenek trónusaként tisztelt, egekbe nyúló Meru-hegy közelébe jussanak. A zarándokutak megpróbáltatásai, a testi szenvedések előkészítették a lelket a spirituális élmények befogadására, a „halál árnyékának völgyében” járva, állandó életveszélynek kitéve a halálos kockázatok az üdvösség kapuját jelentették a számukra.
Ám gyakran néztek farkasszemet a halállal a busás haszon reményével útnak induló kereskedőkaravánok is. A sóval, gyapjúval, teával megrakott jak- és pónicsapatok Kasmírból, Nepálból és Sikkimből kiindulva minden évben oda-vissza megjárták a Himaláján át Tibetbe vezető utakat.
Az európai utazók közül elsőként jezsuita szerzetesek és hittérítők, majd utazók és felfedezők indultak a magaslatok közé, hogy feltárják a hatalmas hegyvidék belsejét, eljussanak az akkor még ismeretlen, titokzatos Tibetbe.
Hadak útján
Uralkodók nagyravágyása, új területek meghódításának és birtoklásának vágya seregeket mozgatott meg, hogy akadályt nem ismerve átvágják magukat a hegyvilágban. A 17. században az egyházi és világi hatalom egy kézben egyesítése érdekében indított támadást az ötödik dalai láma (Nawang Lobszang Gjaco, 1617–1682) a lámaizmus Gelug-pa irányzatára térített mongol seregek közreműködésével a Ladákhi Királyság ellen. A behódolni nem akaró király csak Kasmír muszlim uralkodójának segítségével tudta kiverni a tibeti–mongol sereget a „magas-hágók földjéről”. Ám a csaknem ezer évig fennálló, független himalájai királyságot (Ladákh) alapjaiban rendítette meg a támadás, de végső összeomlását csak Guláb Szingh, Dzsammu fejedelme és Randzsit Szingh maharadzsa („Pandzsáb Oroszlánja”) szövetséges hadainak 1834-es támadása idézte elő. A „Vagy találunk ott utat, vagy építünk egyet” hannibáli elvet követve a hindu rádzsputokból és szikhekből álló lovas hadsereg a zseniális Zorawar Szingh hadvezér vezetésével átkelt a Himalája láncain, és meglepetésszerűen támadva könnyen elfoglalta az addig szinte bevehetetlennek látszó, „magashegyi erődítmény”-nek is nevezett hegyi királyságot. Ladákhot bekebelezte Dzsammu és Kasmír állam, a ladákhi nemesi gyűlést feloszlatták, a királyt pedig megfosztották minden hatalmától.
A 18. század közepén hasonló villámháborúkat vívott a Himalája középső részén Prithvi Narayan Shah, Gorkha uralkodója a később nagy hírnévre szert tett gurkha seregével. 1769-ben véres csatákban elfoglalta a Katmandu-völgyet, és megalapította az egységes Nepáli Királyságot. Harcedzett katonái ellenállás nélkül nyomultak előre az addig járhatatlannak tűnő hegyvidéken, és sorra foglalták el a független himalájai kis királyságokat. 1788-ban lerohanták Sikkimet, betörtek Dél-Tibetbe. A gurkhák győztes csatái következtében 1791 és 1809 között érte el Nepál legnagyobb területi kiterjedését, államuk a mai Sikkim középső részét átszelő Teesta-folyótól nyugat felé egészen a Beas-folyóig terjedt. A 18–19. század fordulóján a hódításokkal kialakult Nagy-Nepál magában foglalt több, korábban önálló kis királyságot: nyugaton a Kangra fejedelemséget, a Gangesz forrásvidékén pedig Garhwalt és Kumaont, amelyeket azonban később az angol–nepáli háborúkat lezáró békeszerződésben kénytelenek voltak átengedni a Brit Kelet-indiai Társaságnak.
A teljes cikket A Földgömb 2014. márciusi lapszámában olvashatja!
Amennyiben rendszeresen szeretné olvasni lapunkat, fizessen elő kedvezményes áron!
Előfizetek