Dél-kínai lassulás
Megidézett múlt, rohanó jelen
„Ning-Kuo-fuból dél felé indultam, de most már gyalogszerrel, szolgáim öszvér és szamár hátán követtek. Rekkenő hőségben kutyagoltam, de az utat térképeznem kellett, s mindenre figyelni, mert most egészen más jellegű vidéken járunk.” – Cholnoky Jenő a 19. század legvégén még gőzhajón, öszvérháton és gyalogosan utazott Kínában. Útjának jó részét ma már olyan vonatokon tehetjük meg, melyek átlagsebessége 240 km/h. De vajon mindenütt ennyire felgyorsult az élet?
Óriási a tömeg Guangzhou déli vasútállomásán. A biztonsági ellenőrzéshez milliónyian sorakoznak, a végén valóságos háború dúl, hogy ki kerüljön közelebb. Verekednek, lökdösik egymást, én viszont pusztán a magasságom miatt kissé könnyebben mozgok. Megtanultam már, hogy itt keményen kell alkalmazkodni, tehát nyugodtan lehet erőszakosan tolakodni (sőt, szükséges is). Ki lehet vívni a tiszteletet, még ha nem is ez a legkulturáltabb módja az előrejutásnak. Angolul senki sem beszél, de legalább a high speed train időben indul. Már-már oly pontosság jellemzi, mint Japánban.
Halászok, hal nélkül
A dél-kínai mészkővidék híres toronykarsztos területére igyekszem. Előbb vonattal Guillinbe, aztán autóval Xianggongong felé, végül a Yulong folyó mentén biciklizem. Sietek, így még naplemente előtt érek a kormoránhalászok szigetéhez, Dahebei faluhoz. Itt találkozom Huang Gendivel, a 70 éves halásszal.
A családjában mindenki halász volt, apáról fiúra szállt a mesterség. Ám ma már csak három madara van, ráadásul a halak is rendkívül megritkultak a folyóban.
Egykoron éjjelente halászott, másnap reggel eladta a halat a közeli piacon. Gyermekei már a nagyvárosi életformát választották. Egyszer látogatóba mentek a lányához Shenzenbe. Feleségével felvették a legszebb ruhájukat, vonatra ültek, és megérkeztek egy egészen idegen világba. Elveszettnek érezte magát, mindenki mindenfelé rohant, s miután hazaértek, jó mélyre rejtette a legszebb gúnyáját... De az itteni világ is változóban: a halászatnál sokkal jobban jövedelmez, ha azt teszi, mint hét, egykori halásztársa is a faluból: forgatócsoportoknak, fotósoknak mutatják be, miként halásztak egykoron. És a folyó amúgy is tele turistákat szállító hajókkal.
Ősi látvány, turistamágnes
Aztán ismét gyorsvasúton – Congijang felé –, totális káoszban. Mivel nagyon sokan nem tudnak írni-olvasni, fogalmuk sincs, hogy hol van a helyük. Segítenek nekik, de ha két oldalról egymásba torkollanak a sorok, és mindenki az ellenkező irányba igyekszik, akkor se előre, se hátra. És ez a leggyakoribb. A legénység küzd, de a helyiek gyakran nem értik a személyzet nyelvét – vagy fordítva...
Basha. Egy miao falu. Ők az egyetlen törzs, akik a mai napig legálisan tarthatnak puskát. Hajdani vadászó életformájukhoz ez kellett, ám ma már inkább csak látványosságként pufogtatnak a tömegesen áramló kínai turisták között.
Irány a legnagyobb dong település, Zhaoxing. A falu olyan, mint egy kis ékszerdoboz. Apró halastavak mindenütt, szög nélküli, ódon faházak. És persze új építésű, turistáknak szánt épületek, de legalább a hagyományos faluképbe illeszkedve. Régen csak az alsó szinteket lakták, míg az emeletet termények és szerszámok tárolására használták. Ez is megváltozott: több generáció együttélése esetén már belakják a felső szinteket is, terményeiket, földművelő eszközeiket külön tárolják.
A kis vízfolyásokon szebbnél szebb, fedett hidak ívelnek át, és ide kapcsolódik a dongok egyik hiedelme, miszerint a földművelés ártó szellemei a hidak alatt élnek. A helyiek felajánlásokat tesznek nekik, finomságokat, húsokat, halételeket eszegetnek a hídon, hogy jó legyen a termésük.
A házak fölött többszintes „dobtornyok” magasodnak. Eredetileg őrtornyoknak épültek, ma közösségi terek. Az öt dobtorony alapján a falu is öt részre oszlik: ez öt különféle nemzetséget jelent, külön-külön vezetővel.
A látogatóipar oltárán
Világos, hogy a kínai kormányzat komolyan költ a falura: a műemlék épületek esténként ragyogó fényben pompáznak, az állagmegóvás tökéletes, minden tiszta, telis-tele apróbb boltokkal, kávézókkal. Európaival nem találkozom, a belföldi turizmus azonban elsöprő.
A biztonság pedig – mint a turizmus ma egyik legfontosabb tényezője – kiemelkedő. A bűnözés fogalma itt szinte ismeretlen: az ajtók nyitva, szóváltás is csak nagyon ritkán fordul elő. Ha mégis, akkor a nemzetségfők hamar elsimítják az ellentéteket.
A helyiek ebben a közegben boldogan, sőt önfeledten italozgatnak. Rákérdezek, s világossá válik, hogy itt mindig van alkalom enni-inni. Ha születésnap van, ha valaki házasodni kíván, ha gyermek születik, vagy akár haláleset történik a nemzetségen belül – mondjuk, majdnem, mint itthon... Látszólag nem is köszönnek, hanem egyből isznak. A vendég is szinte folyamatosan rizsbort iszik, ami nem különösebben erős, ezért hiába itatnak meg vele egy nap 10-15 pohárral, különösebb mozgásproblémát mégsem okoz. Mindenesetre a hangulat általánosan emelkedett. Ezt a sűrű fesztiválkörkép is alátámasztja: van tavaszi, sárkányhajó, dong újévi, nővérek, aratási, bikák harca – és még sorolhatnánk. 10 napig ünneplik az újévet, s ez naptárilag eltér a hagyományos kínai újévtől, amit azért szintén meg lehet ünnepelni. Mindez pedig kifejezetten vonzó az óriási tömegeket mozgató hazai látogatóforgalom számára.
Amennyiben rendszeresen szeretné olvasni lapunkat, fizessen elő kedvezményes áron!
Előfizetek
