Miután a lift percekig tartó útjának végére ért az egyre szűkülő járatban, még két létrán kellett magasabbra mászni a gépház bejáratáig. A halkan duruzsoló váltószerkezet és generátor mellett vezetett az út a tetőn lévő csapóajtóig. Bátorság, ez már a végállomás! – gondoltam magamban, miközben lassan kidugtam a fejem a szabad levegőre, ám nem volt időm felkészülni az arcomtól alig pár méterre hirtelen elszáguldó, húszemeletes ház magasságával vetekedő óriáslapátok okozta élményre.

Az első meglepetés után kissé megnyugodva már feltűnt a falu, az erdőfolt, a szántó és rajta az aprónak tűnő traktor. A negyvenöt emeletnyi magasságban lévő gépházból a környező tájra lepillantani egyszerre volt félelmetes és lenyűgöző.

Az Érchegység délkeleti lankáin – bár a cseh oldal bővelkedik szélturbinákban, az ország mégsem tartozik Európa élmezőnyébe, ezek összkapacitása a hazaival vethető össze. A különbség abban rejlik, hogy amíg nálunk 2011 óta nem telepítettek új szélturbinát, addig ott a kapacitás 42%-kal bővült

Múltból a jelenbe

Németország szászországi részének természeti adottságai sok tekintetben hasonlóak a hazaiakhoz, ám itt a kormányzat némileg másképp áll a megújuló energiaforrásokhoz…

Csak a szelet nézve, e legkevésbé szeles keletnémet tartományban jelenleg 1208 MW (csaknem 2,5 paksi blokknyi) teljesítmény áll rendelkezésre.

Csak hogy jobban érzékelhető legyen: ez 1 km2-re jutó teljesítményben kifejezve Szászország esetében 65,6; hazánkban alig 3,5; míg ugyanez a mutató a Berlin környékén elterülő Brandenburgban 237 kW/km2!

Vajon mivel magyarázható ez az óriási különbség? Hol tart az energetikai átalakulás, milyen a megújulók és különösen a szélenergia helyzete Németországban?

Bár napjainkban magától értetődőnek tűnik a három kecses lapáttal szerelt acéltorony koncepciója, a 19. század második felében megjelenő korai, villamosenergia-termelésre épített konstrukcióktól ugyanúgy elakadt volna a szavunk. 1887-ben épült az első ilyen berendezés Skóciában, ám annak még függőleges tengelye volt. Több mint százéves fejlődése során újabb és újabb elképzelések valósultak meg, így építettek már négy vagy éppen egylapátos változatot, beton vagy fémvázas oszlopokra szereltet, hegytetőn vagy tengeri selfterületen állót és megannyi mást.

Egyre nagyobb teljesítményükkel és hatékonyságukkal párhuzamosan kristályosodott ki a műszaki tartalom és nőtt az oszlopok magassága.

A szélerőművek száma és összteljesítménye ugyancsak évről évre gyarapodott: utóbbi mára 540 GW körüli, ami immár 40%-kal haladja meg az atomerőművek hasonló összesített mutatóját.

Az óriás „fejében” – Szerencsére a világ legnagyobb szélturbinagyártója, a dán Vestas a hagyományos, hosszabb gépházzal szereli az erőműveit, így azok kellően tágasak ahhoz, hogy akár kisebb sétát is tehessünk bennük

Fotó: Steffen Flämig

A szélturbinák ma már a német tájnak is szerves részét képezik. Annak érdekében, hogy a környezetre, a tájra a lehető legkisebb káros hatással legyenek, számos vidéken tájtervezéssel foglalkozó irodák vették kezükbe a turbinatelepítések ügyét.

Egy Mülsen melletti kisebb szélfarmon járunk, ahol három nagyobb, 140 m-es és egy 100 m-es, toronymagasságú berendezés sorakozik. Az egyik nagy gép melletti parkolóba gördülünk be, de már az útról észrevesszük a közvetlen közelben manőverező ragadozó madarakat, így rögtön rátérünk a madárütközések, illetve a madarak zavarásának problémájára. Kiderül, hogy a turbinák helyének meghatározásakor már eredendően figyelembe vették ezt, ezért ez itt nem okoz sem érzékelhető ökológiai problémát, sem komoly üzemeltetési fennakadást. Csupán a párzási időszakban van szükség a szélerőművek háromnapos leállítására, és ezzel mindeddig sikeresen megelőzhetők voltak a balesetek.

Ám ez nem volt mindig ilyen kézenfekvő. Az 1980-as években, amikor a természetvédelmi oldal még nem volt kiemelten fontos telepítési kérdés, előfordult, hogy a szélturbinákat értékes természeti területekre, sőt egyenesen a madárvonulás útjában emelték.

E problémát sokfelé – így a hírhedt kaliforniai Altamont-hágónál – csak fokozta, hogy a mezőgazdaság jelentős mennyiségű rágcsálóirtó szert juttatott a környezetbe, ami a ragadozó vagy dögevő madarak szervezetében felhalmozódott, és az idegrendszeri károsodás révén valóban jelentősen hozzájárult a madár–szélerőmű-konfliktus elmélyüléséhez.

Mára viszont világossá vált, hogy madarászszakemberek és geográfusok bevonásával kijelölhetők olyan helyszínek, ahol elhanyagolható a madárpusztulás vagy a -zavarás mértéke.

Ezzel is magyarázható, hogy a híres brit madárvédő szervezet, a Royal Society for the Protection of Birds ma már a szélerőművek egyik legfontosabb támogatójaként lép fel, hiszen számukra is világos, hogy az áramtermelés számos technológiája közül a szélerőművek okozzák a legkisebb környezeti terhelést és természetvédelmi problémát.