Fura és ellentmondásos: az is baj, ha csökken, az is, ha épp nő egy nyomgáz koncentrációja... Ám, ha egy kissé továbbolvassuk a híreket, és megnézzük azt is, hol nő vagy épp csökken az a bizonyos mennyiség, máris megvan a magyarázat!

Az ózon – mivel mérgező – belélegezve káros. Ugyanakkor a magasabb légrétegekben az élet szempontjából elengedhetetlen a jelenléte, mert olyan sugárzásokat tart vissza, melyek gyakorlatilag felaprítanák a DNS-t, és így a szárazföldi élet elképzelhetetlen lenne a Földön. Éppen ezért az ún. troposzferikus (alacsony szintű) ózon esetében az a baj, ha sok van belőle, míg a sztratoszferikus ózonnál az, ha csökken a koncentráció.

Pajzs az égen, rés a pajzson

A magasabb légkörben lévő ózonréteget a Napból jövő UV-sugárzás hozza létre, melyet a reakció közben el is nyel. Ez a folyamat tartja távol az elektromágneses hullámok azon részét, ami ártana az élő szervezeteknek, ezért – a szakmai szlengben – ezt az amúgy nem túl vastag réteget ózonpajzsnak is szokás nevezni.

Naivan azt gondolhatnánk, hogy ha valami oly magasan van, akkor annak az emberi tevékenység nem tud ártani. Sajnos az ilyesmiben túl jók vagyunk;

olyan hatékonyan sikerült az ózonréteget „felsérteni”, hogy kis híján veszélybe került az emberiség, sőt, a földi élet jövője is!

Mindez egy „ártalmatlan” hajtógáz tömeges gyártásával kezdődött, amit összefoglaló néven CFC-nek hívnak, és nem is lett volna gond, ha nem tartalmazott volna klórt vagy fluort. De tartalmazott, és ezzel az a baj, hogy ha egy ilyen molekula a sztratoszférába jut, ott a Clvagy F-atom szabaddá válik, és elkezdi visszaalakítani az ózont oxigénmolekulává – megszüntetve így azon képességét, hogy elég sugárzást tartson vissza.

Ózon

Az ózon három oxigénatomból álló molekula. Instabil, erősen oxidáló, ezért jobb fertőtlenítő, mint pl. a klór – ezzel együtt mérgező gáz. Ugyanakkor elnyeli a világűrből jövő káros UV-C egészét és az UV-B túlnyomó részét.

Siker(?)

Öröm az ürömben, hogy a problémát időben felismerték, és sikeres kampány indult ilyen típusú hajtógáz alkalmazásának tiltására. A másik fontos körülmény, hogy a legnagyobb koncentrációcsökkenés – ami a köznyelvben ózonlyukként jelent meg – az Antarktisz fölött jelentkezett, ami gyakorlatilag lakatlan, így volt idő az ellenlépések megtételére.

Ám rossz hír, hogy a jelenség a kibocsátás megszűnésének ellenére még mindig jelen van és hosszú évtizedekig meg is marad. Sőt még rosszabb hír: az Antarktisz után északon is megjelent! 2017-ben például saját bőrünkön is érezhettük, vagy legalábbis a leégésre hajlamosabb (a szerző nagyon!) tapasztalhatta, hogy gyakran a legerősebb fényvédők is hatástalanok voltak.

Idén is felröppent a hír, hogy „ózonlyuk” van fölöttünk, de szerencsére úgy tűnik, a légköri áramlatok gondoskodtak róla, hogy valóban ózondús levegő töltse ki azt, így egyelőre nem kell tartanunk tőle. Ám, míg korábban csak a déli féltekére volt jellemző, úgy tűnik, időnként elő fog fordulni felénk is.

Megijedni azért nem kell, de nem árt félni! Figyeljük a híreket, és használjunk megfelelő fényvédő krémet!