A koboldok az európai néphagyomány legősibb alakjai. A mesék világában házi szellemként jelennek meg, eredetük azonban jóval régebbre nyúlik vissza. A hagyomány szerint eredeti élőhelyeik az erdők mélye, a sziklás hegyvidékek, a barlangok és a föld alatti terek voltak, jóval azelőtt, hogy kapcsolatba kerültek volna az emberi településekkel. A kobold nem pusztán manószerű mesealak, hanem a természet rejtett, kiszámíthatatlan erőinek megszemélyesítése. Különösen az olyan „határhelyzetű” tereket kedvelik, mint sziklahasadékok, korhadó fatörzsek, hegyvidéki erdők sötét zugai, bányák és barlangok bejárata. Ezek az átmeneti helyek egyszerre tartoznak a felszínhez és az ismeretlenhez, ahol a koboldok is mozognak a két világ között
A vadon élő koboldok ritkán mutatkoznak meg közvetlenül. Jelenlétüket inkább apró, nehezen megfogható jelek árulják el: eltűnő tárgyak, megmagyarázhatatlan zajok, finom rendellenességek a környezetben. Nem urai a tájnak, hanem annak szerves részei, ahogyan egy moha simul bele az erdő aljnövényzetébe. Viselkedésük sem sorolható egyszerűen a jó vagy a rossz kategóriájába. Érzékenyen reagálnak az emberi magatartásra: tiszteletteljes bánásmód esetén segítőkészek, vigyáznak az állatokra, rendet tartanak, sőt szerencsét is hozhatnak. Megsértésük azonban tréfás, bosszantó, ritkábban veszélyes megtorlással járhat. A kobold így a természet egyensúlyának jelzője, és akkor ad hírt magáról, amikor az ember átlépi a láthatatlan határokat.
Ez a hagyomány meglepő módon a modern természettudományban is tovább él, például a koboldmohák nevében. A koboldmoha (Buxbaumia) nemzetség fajai különösen szokatlan megjelenésű növények. Zöld, fotoszintetizáló leveles „hajtásaik” annyira jelentéktelenek, hogy azt terepen lehetetlen megtalálni. Ami viszont feltűnik, az egy aránytalanul nagy, különös alakú spóratartó, amely hirtelen bukkan elő a talajból vagy korhadó faanyagból. Ez a váratlan megjelenés, az idegenszerű forma és a rejtett életmód jól illeszkedik a koboldokról alkotott képhez. Könnyű elképzelni, hogy ez a kivételes forma és életciklus egykor azt az érzést keltette: nem is valódi növénnyel, hanem a természet tréfájával állunk szemben. Nem véletlen, hogy számos európai nyelvben koboldmohaként emlegetik ezeket a növényeket, a németek például koboldmoose-nak hívják.
Európában a koboldmoháknak két fajuk él. A zöld koboldmoha (Buxbaumia viridis) ritka és védett faj, amely elsősorban korhadó faanyagon, leginkább fenyvesekben fordul elő. Kivételesen erdei talajon is megjelennek, például a Mecsekben. Európa-szerte veszélyeztetett, mivel fő élőhelyei, az idős, holtfaanyagban gazdag, természetes erdők egyre ritkábbak. Helyi populációi sokszor csak egy-egy korhadó fatörzshöz kötődnek. Olyan fatörzsre van szükségük, amely elég vastag és korhadt ahhoz, hogy magában szivacsként vizet tárolva elég sokáig nedves maradjon, amíg a moha előtelepei kifejlődnek. A növény ráadásul kétlaki, azaz külön előtelepen vannak a hím és női ivarszervek. Ezeknek „egymásra kell találniuk” a korhadékon ahhoz, hogy egyáltalán kialakuljon az alig 1,5 cm magas spóratartó. A spóratartók száma erősen függ a csapadék mennyiségétől...
Ezek után már nem lepődünk meg azon, hogy mennyire nehéz zöld koboldmohát találni. Egyes hazai populációit csupán egyetlenegy spóratartóról ismerjük, de előfordult, hogy a nagyobb populációkban már tíznél több tok is előkerült. Jelenléte ezért különösen fontos jelzés, ami a természetes erdődinamika és a mikroélőhelyek fennmaradására utal.
Fotósként régóta kiszemelt „zsákmány” volt számomra a zöld koboldmoha. Az elmúlt évek szárazságai nem kedveztek a vadászatnak, a botanikus kollégák alig találtak belőle példányokat. Ezért úgy döntöttem, hogy a növény lehetséges erdélyi élőhelyeit veszem célba, a legkedvesebb fotós helyszíneimen. Nem is a növényt kellett elsősorban keresni, hanem a leírásnak megfelelő vastag, korhadt fatörzseket a párás levegőjű erdőkben. És ha már koboldkeresésbe fog az ember, hol máshol kezdheti, mint a Pádis-fennsíkon, az Elveszett világban. Az Elveszett világ neve arra a zárt, nehezen megközelíthető, karsztos területre utal, amely sajátos felszínformáival, eltűnő vizeivel és érintetlen, időtlen hangulatával a látogatóban azt az érzést kelti, mintha egy letűnt korból fennmaradt, zárt világba lépne be. Gondoltam, hogy ilyen névvel igazi koboldfészek lehet a terület. Nem is kellett csalódnom, több helyen is sikerült kisebb csoportokra bukkannom. Ha már megtaláltuk, a zöld koboldmoha könnyen felismerhető nagy méretű, féloldalas, zöld spóratokjairól, amelyek látszólag közvetlenül a korhadt fából nőnek ki.
A koboldmoháknak egy másik fajuk is él a Kárpát-medencében. A levéltelen koboldmoha (Buxbaumia aphylla) valamivel gyakoribb faj, és inkább a kavicsos vagy magas ásványianyag-tartalmú erdőtalajokon fordul elő, gyakran más mohák társaságában. A levéltelen koboldmoha tokja felülről kissé lapított, és szélét vastag, piros szegély veszi körül.
Koboldok és koboldmohák. Apró, különös és nehezen észrevehető lények. Mindkettő a természet titokzatosságára és sérülékenységére emlékeztet. Arra tanítanak, hogy a természet valódi csodái gyakran nem feltűnő látványosságok, hanem rejtett, apró részletek, amelyekhez csak figyelemmel és tisztelettel közelíthetünk.
Amennyiben rendszeresen szeretné olvasni lapunkat, fizessen elő kedvezményes áron!
Előfizetek
