Hagyományok, késtípusok

A régi Japán híres kardkovácsai állítólag csak két kardot készíthettek el évente, folyamatos „quality control” mellett, hogy az uralkodók fegyvereinek tökéletes minősége mindig biztosítva legyen. Konyha- és egyéb kések is e míves kardkészítési hagyományból építkeztek, és a funkciók szerinti, precízen átgondolt anyaghasználat, valamint a magas kézművesminőség máig jellemzőjük. Innen származik többek között a modern – főként katonai késeknél világszerte használt –, ferdén lecsapott, „tanto” pengeforma.

A DAMASZTPENGÉK kétféle acél összekovácsolásából jönnek létre. A keménységet és a rugalmasságot biztosító kettős anyaghasználat hibátlan kidolgozása nagy odafigyelést igényel, de rendkívüli éltartást és különleges mintázatú pengét eredményez

Fotó: Szesztay Csanád

Vadászkésfronton viszont biztos, hogy a német és az osztrák formavilág lesz szembeötlő, s máig ez a legelterjedtebb típus Magyarországon is. A penge anyaga a kés teljes hosszában és szélességében végigfut, és az általában fa vagy agancsmarkolat paneljeit két oldalról erősítik az acélhoz. Ezt nevezik „full tang” pengének, és bár kétségkívül strapabíró megoldás, a kemény igénybevételhez igazodó vastag penge miatt igencsak nehéz eszköz.
A bushcraft (magyar fordításban „bozótmíves”) késekre, vagyis a túlélőkésekre leginkább úgy érdemes gondolni, mint egy multifunkciós eszközre, amivel az ásástól a favágáson át a nyúzásig bármilyen – az életben maradáshoz alapvető – feladatot el tudunk végezni a vadonban. Közös bennük, hogy többnyire lágyabb és rugalmasabb, de vastagabb kialakítású acélpengéjük van, amihez javarészt műanyag markolat társul. E típus katonai változata a „bowie-kés”, ujjvédővel (keresztvassal) és gyakran fűrészes kialakítással a penge gerincén. Aki látta a Rambo filmeket, pontosan tudja, miről van szó!
A világszerte legnépszerűbb kések a paraszti társadalmak egyszerű zsebkései. Persze az alapötletből kiindulva ezeknek is megvannak a modern, „hightech” megfelelői, de a lényegük ugyanaz: egy biztonságosan és kis helyen szállítható, praktikus „EDC” (every day carry), azaz mindennapi használatú eszköz. (EDC-nek neveznek minden olyan fixpengés kést is, ami legálisan hordható, és mérete, könnyű súlya, valamint sokrétű használhatósága révén praktikus hétköznapi társ lehet. E típus népszerűségét jól példázza, hogy az egyik régi és máig hagyományos eljárásokkal dolgozó francia cég ma kb. 7 millió zsebkést ad el évente, ami azt jelenti, hogy világszerte 5 másodpercenként vásárol valaki a termékeik közül.)

SAJÁT TERVEZÉSŰ, KIS SZÉRIÁS KÉSEK: Farmer, Cápa, 2 db Bogáncs és Tövis

Fotó: Szesztay Csanád

Aki szerelt már össze svéd bútort, az látott már puukkót, legalábbis annak áthúzott rajzolatát, hiszen a híres svéd bútorcég dobozainak oldalán mindig felbukkan ez a jel, annak jelzéséül, hogy a termékeik csomagolását kézzel, nem pedig késsel illik kibontani. A puukko a skandináv népek hétköznapi kése. A lehető legegyszerűbb felépítésű, könnyű és strapabíró munkakés. Az egy darabból faragott, általában nyírfamarkolat és a beletűzött kovácsolt penge között nincs őr, mert fontos, hogy a pengéhez minél közelebb tudjunk fogást találni a markolaton, ahol a legnagyobb erő fejthető ki. A penge és a markolat többnyire egyenlő hosszúságú, körülbelül egytenyérnyi. Pengéjük esetenként rétegzett is lehet, vagyis egy ridegebb, de éltartóbb szénacél szeletet két rugalmasabb, rozsdamentes acéllal fognak közre, hogy a kés ne csak éles, de rugalmas is legyen, ami nagyban megnöveli élettartamát és használhatóságát.

Kés-mestermű

Az ipari tömegtermelés mellett az a kevés mester, aki még kézzel készített késeket gyárt, gyakorlatilag luxusterméknek minősülő tárgyakat készít, holott ezek nem a szó szoros értelmében vett luxuscikkek.

SZÁNTÓ SZABOLCS 2003-BAN KEZDTE EL SAJÁT MŰHELYÉT KIALAKÍTANI. A gépi felszereltség fejlesztése komoly beruházás, ezért igen büszke minden egyes darabra

Fotó: Szesztay Csanád

Szántó Szabolcs tizenhat éve foglalkozik késkészítéssel – ma már önálló műhelyben, ahol a saját tervezésű kések mellett hagyományos típusúak és egyedi igényeket követő darabok is születnek. Autodidakta módon tanult - itthon ezt másképp nem is lehet, hiszen nincs működő, színvonalas szakképzés és vizsgarendszer. Az egyetlen járható út az inaskodás, ami nem is oly egyszerű út, mivel a szűk piacra nem könnyen vesznek be maguk közé újabb embert a mesterek. A mesterség életben tartása ugyan mindnyájuk közös érdeke, azonban a konkurencia létszámának gyarapítása már korántsem...

A teljes cikket A Földgömb 2012. decemberi lapszámában olvashatja!