Bambi „bűne”

Bambit Felix Saltennek köszönhetjük, aki Siegmund Salzmann néven 1869-ben Pesten született. 1923-ban jelent meg leghíresebb munkája, a Bambi – az olasz bambino, bambina, azaz gyermek szó rövidült változatából származtatva. A korabeli kiadások némelyikének borítóján már feltűnnek szarvasok, holott az eredeti történetben szó sincs róluk: a dráma főszereplői őzek. Vélhetőleg az angol fordításban jelent meg a szarvas – elindítva ezzel egy generációkon átívelő tudatlanságlavinát.

A Libickozma melletti erdő – A vízfolthoz közeli, kis tisztás mellett lőtte Werner Petznik nyugatnémet vendégvadász a Magyar Népköztársaság második emberének, Németh károlynak szánt bikát. A belpolitikai vihart kavaró esemény, a „gyótai bika” elejtésének helyét emlékkő jelzi

Fotó: Tuba Zoltán/Képszerkesztőség

A német köznyelvben ugyanis az őzet és a szarvast is ugyanazzal a szóval, a Hirsch-sel jelölik, aminek az angol köznyelvi megfelelője a szintén e két fajra használt deer.

Egy szofisztikáltabb nyelvi környezetben elkülönül a két faj, de ne felejtsük: ez egy gyermekeknek szánt regény! Lám, mennyi minden múlhat a fordító egyéb ismeretein!

A sok kiadást megélt angol fordítást maga Thomas Mann ajánlotta a rajzfilmkészítő Walt Disney figyelmébe: a Bambi végül 1942-ben került a mozikba (s Magyarországon – hipp-hopp – 1961-ben már debütált is). E rajzfilmben tűnik fel a történet cukormázas, rózsaszín ködbe burkolózó verziója, melyet a világon szinte mindenki ismer, és súlyos forrása a jól ismert pánvilági tévedésnek, táptalaja a hamis elképzeléseknek, sztereotípiáknak.

Egy kis fajismeret

A hazánkban egyaránt őshonos európai gímszarvas (Cervus elaphus) és az európai őz (Capreolus capreolus) nem összekeverendő!

A szarvas és az őz két külön faj: persze rokonai egymásnak, mindkettő az 55 fajt összefogó szarvasfélék családjába tartozik.

A szarvas alapvetően közösségalkotó állat: ritkán látható egyedül, csak az öregebb bikák róják magányosan az erdőket. Hímjét bikának, nőstényét tehénnek hívják, kicsinye – nemétől függően – bika vagy ünőborjú. A bika hossza 175–250 cm, marmagassága 100–150 cm, testtömege 160–300 kg. Csordáját helyesen rudlinak kell nevezni. Agancsát minden évben tél végén, kora tavasszal elhullajtja, és őszre a bőgésre, azaz a párzás idejére – mely egyben a vadászidény kezdete is – újat növeszt.

Felix Salten - A Pesten született írónak köszönhetjük a világhírű Bambi-történetet

Kép: wikipedia, közkincs

Az őz nem alkot szociális hálózattal rendelkező rudlit, de szintén ritkán látni egyedül. Hímje a bak, nősténye a suta, kicsinye a gida. A bak és a suta – testméreteit tekintve – nem tér el jelentősen egymástól. Az őz testhossza 95–140 cm, farka nagyon rövid, mindössze néhány centiméter, tömege Közép-Európában 15–30 kg, Kelet-Európában és Szibériában viszont jóval több is lehet (50 kg-ig).

A szarvasfélék az Antarktisz kivételével valamennyi kontinensen megtalálhatóak, és elképesztően változatosak. Ám egy vonás közös bennük: a csontszövet alkotta agancs, mely a vadászó emberi kultúrákkal való találkozásukkor elég hamar áhított trófeává vált. Persze kivétel itt is van: a víziőz (Hydropotes inermis). E faj jól rávilágít az elnevezések kuszaságára, hiszen a víziőz egy szarv nélküli szarvas, nevében mégis őz. Agancs nélküli ugyan, ám jókora, agyarszerű fog nő a felső állkapcsából...

A Magyar Mezőgazdasági Múzeum trófeaterme Az állandó vadászati kiállítás ékköveiként kerülnek ide a rekorder hazai trófeák. Ha egy szerencsés vadász világelső trófeát zsákmányol, akkor annak csak a másolatát viheti magával, ám neve a „halhatatlan vadászok” közé kerül. Az eredeti trófea nemzeti kincs, de persze az elejtésért kiszámlázott rekordösszeget a vadásznak kell kifizetnie

Fotó: Dimény András/Képszerkesztőség

A trófeáról

Mély és távoli gyökerű, győzelmi jelkép. A trófea jelképezi és rejti magában a vadász számára a vadászatot, a zsákmányszerzést. A régi korok emberének élete azoktól az állatoktól függött, amiket lemészárolt – amiket a legjobban becsült. Ez az ellentmondás és a zsákmányszerzés misztikuma a kezdetektől a szakralitás felé terelte a vadászatot: egyszerre jelentette a tisztelet kifejezését az életét a közösségért adó vad és a létét a csoport többi tagjáért kockáztató vadász iránt – aki akkoriban nem egy esetben életét veszítette, vagy súlyosan megsérült egy-egy vadászat alkalmával.

A trófea gyakorlati jelentősége a természetes szelekcióban keresendő. A legszebb, legnagyobb trófeájú vad megszerzése számított a legdicsőbbnek, mivel az volt a legéleterősebb, legnehezebben elejthető. Ráadásul a sikeres vadászat nem kizárólag fizikai erőt kívánt. Kiváló megfigyelőkészséget, aprólékos hely- és állatismeretet, gyors, hatékony rögtönzést is igényelt. A vad elejtője annak erejét és ügyességét „tudhatta magáénak” – kivíva ezzel a közösség és különösen annak hölgytagjai elismerését, egyszersmind megkönnyítve saját reprodukciós törekvéseit.

Napjainkban a trófea – túl annak jelképes mivoltán – a vadgazdálkodó számára az állatok állapotának jelzője, másrészt az elejtő vadász és a vadat biztosító vadgazdálkodó közötti pénzügyi elszámolás alapját is jelentheti.

Persze sok esetben az elejtett vadnak nincs trófeája – pl. süldő malac, szarvasborjú esetén. Ugyanakkor a tágabb értelmű trófea nemcsak az állat agancsos feje, hanem más része is lehet. A szarvastehenek esetében a gyöngyfog, a szalonkánál annak ecset-, illetve zsírzótolla, de a borzvagy rókakoponya is. Itthon a gímszarvas a legnagyobb becsben tartott trófeás nagyvad, mellette a vadászható trófeás nagyvadjaink: a dámvad, az őz, a muflon és a vaddisznó.

Ami mégsincs itt – A „Hahóti bika”: 1985-ben ejtette el Robert Morton Lee amerikai vadász. A trófea 17,4 kg-ot nyomott, ami azóta is a legnagyobb tömegű magyar agancs. Nemzetközi zsűri sosem pontozta, a vadász villámgyorsan elvitte az országból, amíg még tehette... De sok, nagy agancs végzi végül padlásokon porosodva, mert az elejtés kétes módon zajlott, így hivatalos bírálat sem volt

Fotó: Dimény András/Képszerkesztőség

Kik gazdálkodnak a vaddal, és hogyan kerül terítékre?

Magyarországon a vadászati jog a földtulajdonost illeti, tehát a földtulajdonból ered, és ezt a joggal rendelkező köteles érvényre juttatni – vagyis, ahol lehet vadászni, ott kötelező is! A vadászati jogot hazánkban általában haszonbérlet útján főleg vadásztársaságok, valamint állami erdő- és vadgazdálkodási cégek gyakorolják. Tehát nem feltétlenül a földtulajdonos vadászik a saját területén.

De miért kötelező vadászni? – merül fel a többségben nyomban a kérdés. A legfontosabb gyakorlati ok az állományszabályozás.

A 2016 tavaszán becsült hazai gímszarvaslétszám kb. 100 ezer darab volt (1960-ban mintegy 17 ezer!), ám a kilőtt 55 ezer példány ellenére az egy évvel későbbi létszám 1500-zal többnek adódott.

Az őzek esetében pedig még ennél is jelentősebb a növekedés (a hazai állomány nagyjából 360 ezres).

A vadászható állatoknak élőhelyre, vízre és táplálékra van szüksége. Ha nem találják meg a saját élőhelyükön, akkor elveszik máshonnan, mint ahogy ezt főleg a vaddisznó esetében egyre gyakrabban tapasztalhatjuk. És itt az ember és állat érdekei egymásnak feszülnek, ezen a vékony pengeélen táncol a vadgazdálkodás. Vagyis a zsákmányszerzési funkciót felváltva, mára az állományszabályozó szerep lett a legfontosabb – legalábbis az európai kultúrkörben.

A mennyiséget előtérbe helyező tevékenység mellett azonban ugyanolyan alapvető a minőségi szempontú beavatkozás is: egy adott területen élő vadállománynak nemcsak a létszáma, de kora, faji, nemi összetétele és genetikai rátermettsége is lényeges. E tulajdonságokat alapvetően hatékonyan szabályozná a környezet, de a fennálló, emberközpontú és ember által átalakított rendszerben közbe kell avatkoznunk! Elsősorban pedig azért, mert a szabályozásra kényszerített környezetben olyan egyedek is szaporodnak, amelyek alapesetben nem tudnának, így mivel reproduktívvá váltak, gyengítik a saját fajuk, populációjuk pozícióját.

Kint felejtett, régi tábla – Jó 40 évig itt működött a Bizottság. A tábla nem a keletnémet bajtársak miatt kétnyelvű... A rendszernek a 60–70-es években égető szüksége volt a nyugati kemény valutára és a baráti kapcsolatokra. Ennek hatékony beszerzési eszköze volt a vadászat

Fotó: Tuba Zoltán/Képszerkesztőség

Trófeabírálat

A jelenleg használatos nemzetközi pontozási rendszer kifejlesztéséhez az objektív minőség meghatározásának igénye vezetett.

A trófea különböző mennyiségi és esztétikai mutatói (tömeg, agancsos trófea esetén az ágak száma, hossza, színe, külalakja stb.) egy egyenletbe illesztve pontszámot adnak eredményül.

Ez alkalmat ad a trófeák minőségének meghatározására és összehasonlítására.

Bírálhatósági szempontból kétféle trófea létezik: értékelhető és nem értékelhető. Az értékelhető az, amire létezik hivatalos bírálati módszertan és pontrendszer. Értékelhető trófeás vadjaink: a gímszarvas (koponya aganccsal), a dámvad (koponya aganccsal), az őz (koponya aganccsal), a muflon (koponya mufloncsigával), a vaddisznó (az alsó és felső kipreparált agyarak, 2-2 db), a róka (koponya) és a borz (koponya).

A nemzetközi trófeabírálat kidolgozásában hazánk elévülhetetlen érdemeket szerzett. A szarvasagancsok bírálati képletét a 20. század első felében Nadler Herbert dolgozta ki. Később többször is módosították, majd 1954-ben a düsseldorfi kiállításon véglegesítették, és nemzetközi bírálati képletté nyilvánították. Ekkoriban majdnem minden vadászható vadfajra nemzetközi bírálati képletet állapítottak meg, melyeket kisebb változtatásokkal azóta is használnak.

A trófea értékét az agancs adja – A gímszarvas minden évben új agancspárt növeszt. Nem kis teljesítmény évente egyre szebb és nagyobb csonttömeget felépíteni. Az „érett bikát” – vadgazdálkodási érdekből – élete delén lövik ki. A gímszarvasbikák elejtési ára országrészenként és évente változik, és a fizetendő összeget bizonyos agancstömeg fölött a trófea grammjai alapján mérik. Fizetni kell a sebzésért is (általában a hivatásos vadászkísérő által becsült trófeasúlynak megfelelő ár felét)

Az első hazai trófeakiállítást 1871-ben rendezték a budapesti Lovardában, majd ezt követően évente volt trófeabemutató. Ugyanakkor a II. világháborút követően csupán egy igazán nagy seregszemlére került sor – ez volt az óriási sikert arató 1971-es Vadászati Világkiállítás.

1970-től rendelet írja elő az összes elejtett és elhullott, tehát megdöglött állaton lévő gím-, dám- és őztrófea, mufloncsiga és 12 cm-nél hosszabb vadkanagyar kötelező bírálóbizottsági bemutatását, a trófeabírálati adatokat pedig az Országos Vadgazdálkodási Adattár gyűjti.

Első az elsők között

A szálkai Reinspach János 1891 szeptemberében szülőfalujában ejtette el a világ máig leghíresebb gímszarvasbikáját. Ez volt az első hivatalos világrekorder-trófea, és évtizedekig nem volt nagyobb nála.

Szálka község vadászati jogának 1890-es árverésén a helyi gazdák szövetkeztek az addig ezt szokásjogon bérlő Montenuovo Alfréd herceg főerdésze, Mayer Károly ellen, és a korábbi 30,6 forintos bérösszeget 271 forintra verték fel. Minthogy pedig Mayer megállt 270 forintnál, a területen új társaság alakulhatott – amibe persze az uradalmi erdész nem nyugodott bele.

1891 szeptemberében Reinspach János vadász egész éjjel az uradalmi erdőhöz közel ásott lesgödrében ült, és kitartóan várakozott. Hajnalban néhány tehén társaságában két bika bukkant fel. Pontosan lőtt, a megcélzott vad helyben maradt. A hatalmas bikát lovas kocsival hozták a faluba, és nagy csodálat övezte. A hír hamar eljutott a főerdészhez is, aki – látván a hatalmas trófeát – elhatározta, hogy némi fájdalmat enyhítő bosszúállás gyanánt megszerzi. Végül 15 Ft-ért vásárolta meg az agancsot. A súlya ekkor kis koponyával mérve 13,65 kg-ot nyomott, s 1896-ig volt Mayeré. Ezt követően – mint a szálkai erdőben egy orvvadász által elejtett bika trófeáját – Montenuovo hercegének adta el.

Az 1896-os millenniumi Budapesten rendezett kiállításon nagyéremmel tüntették ki, 1910-ben Bécsben világrekord-minősítést kapott, és egészen 1937-ig az első helyen állt, bár kétszer is majdnem leszorították a trónról!

Először az 1930-as lipcsei kiállításon, ahol a nála lényegesen gyengébb, a Kelemen-havasokban elejtett bika előzte meg. Ennek oka az akkor közkeletű tévhit volt, hogy vadorzó lőtte – emiatt törölni akarták a ranglistáról. Ám végül kivizsgálták az esetet, és maradhatott világrekord. A berlini világkiállításon ismét szabálytalanul próbálták a második helyre szorítani. A trónkövetelő trófea ugyanis egy fából faragott szarvasra volt rögzítve, és a tulajdonosa nem engedte leszerelni, így más rendszerben kellett lepontozni. Ám a szabályzat egyértelműen fogalmaz: ha egy trófeának valamelyik mérete bármely okból nem vizsgálható, azt nem lehet elbírálni. Végül itt is a szabályok alapján dőlt el a verseny, és a szálkai bika győzött.

A mai nemzetközi pontozási rendszerben 243,90 pontot kapott, s ma a Mezőgazdasági Múzeum állandó vadászati kiállításán tekinthető meg, ugyanott, ahol sok, nagy hírű trófea: a nagy rekordereknek ugyanis csak a másolatát viheti magával az elejtő, az eredeti pedig nemzeti kincsként a Magyar Állam tulajdonát képezi.

Első az elsők között – A „Szálkai bika” nyitotta a 20. századi magyar világrekorder bikák sorát. A két világháború között számos vadgazdálkodási részüzem működött az akkori uradalmakban. Ilyen volt az ormánsági Draskovich-uradalom is, ahol a gróf Draskovich Ivánhoz köthető tudatos selejtezés a tengerentúlra is elvitte a helyi bikák hírét. A történelem viharai ellenére az „ormánsági bika” ma is fogalom

Fotó: Tuba Zoltán/Képszerkesztőség

Ceaușescu bikája

A Kárpátok géniusza, a már-már hajtóvadászatba hajló üldözésben elfogott és kivégzett román diktátor, Nicolae Ceaușescu is elszánt vadász volt. Az általa később elejtett világrekorder bikát 1977-ben jelentette először az Erdőfelügyelőség a bukaresti vezetőségnek.

Ceauşescu akkor éppen Prahovában vadászott, de azonnal úgy döntött, hogy Sovejára jön, és megpróbálja puskavégre kapni az agancsost, de nem sikerült. Egy évvel később se járt szerencsével, sőt az 1979. esztendőben sem, az pedig, hogy más lője le az állatot, szóba se jöhetett.

Beköszöntött 1980, és a szarvas egészségesen élte túl a telet, Ion Mărăştean – a helyi vadőr – pedig minden lépését követte. Elérkezett az ősz, és a diktátor munkalátogatásra Bákóba (Bacău) érkezett. Ion és a fia két nap és két éjjel nem hagyta el a lest, csak figyelték a bikát, nehogy valami malőr történjen. Ceaușescu a bika hírére azonnal indult. Mikor megérkezett a leshez, a vadőr mutatta, hogy a bika mélyen alszik. Ceauşescu fél órát várt, hogy a szarvas felébredjen, ám ezután Ion engedélyt kapott a szarvas felébresztésére. Az állat felállt, Ceauşescu pedig lőtt: a találat sikeres volt, a többi már történelem.

Egy első őzbak, amely sohasem győzött

A román államfő nevéhez fűződik még egy történet, ahol a politika jócskán beleszólt a vadgazdálkodásba – elvéve mástól a világrekord-címet. (Egész pontosan meg sem adva azt neki.) 1975-ben Paul Riegel német vendégvadász Jászkiséren kapitális őzbakot zsákmányolt, melyet az előzetes bírálaton 227,55 pontra értékeltek. Lett is ebből komoly diplomáciai bonyodalom! Tudniillik az 1978-ban Bukarestben megrendezendő Nemzetközi Vadászati Kiállításon – a rangelsőség miatt – ez lett volna a körbecsodált trófea.

Ám megengedhetetlen bűn lett volna második helyre szorítani a házigazda ország vezére által elejtett őzbak agancsát! A kiállítás magyar résztvevő nélküli bírálóbizottsága így 210,72 pontra „lehúzta” a jászsági bakot.

Ám itt még nem áll meg a történet: a világ nagyot fordult, 18 évvel később a Budapesti Naturexpo Nemzetközi Vadászati Kiállításon a trófeát újból elbírálták, és immáron 231,53 pontot ért el. Ám a sors fintora, hogy a jászkiséri bak végül mégsem lett világrekord, mivel időközben, 1983-ban Svédországban egy ennél is erősebb agancsú bakot ejtettek el, de a második hely azóta is megmaradt számára.

Elvtársi vadászatok – A párt- és állami vezetők nem vetették meg (és persze sokan ma sem kerülik) a fényűzést, lakomákat és vadászatot. bár Kádár János csak a legutóbbinak hódolt, de közben a kor baráti világának szinte minden vezetője vadászott hazánkban: Leonyid Brezsnyev magától értetődően, de még Fidel Castro is

A világranglistán a hazai bakok szép számmal szerepelnek, az első tízből öt magyarországi! Nem mellesleg a többi vadászható nagyvadunk trófeái terén is van mire büszkének lennünk! A világranglista-első dámvadat hazánkban lőtték a nyírségi gúthi erdőben, 2002-ben. Az első tíz helyezett dámtrófeából öt, az első 52-ből 32(!!!) itthoni. Vaddisznóagyar terén sem állunk rosszul: a világelső szintén hazai: 2003-ban Budakeszin került terítékre.

Németh Károly nem járt szerencsével

A különleges bikát először 1979-ben látták az Újvárfalvai Vadásztársaság területén, később hullott agancsait szerencsésen megtalálták a vadőrök – a jobb oldali elképesztő tömeget képviselt: 7,2 kg-ot nyomott a mérlegen! Ment a hír a megyei pártbizottságra, végül az MSZMP KB illetékeseihez. A hatalmas bikát természetesen Kádár Jánosnak ajánlották fel, ő azonban továbbadta a lehetőséget helyettesének, Németh Károlynak, aki azt nagy tisztelettel elfogadta, és élni is kívánt a lehetőséggel. Kádárt egyébként kimondottan visszafogott és szerény vadásznak írták le, aki kimaradt a magyar vadászattörténet fekete foltját jelentő, botrányos elvtársi vadászatokból (Pap János belügyminiszter, Veszprém megyei párttitkár vagy Czinege Lajos honvédelmi miniszter neve által „fémjelezve”…).

Az elejtés helye – Az emlékkő ott áll, ahol a világrekord „Gyótai bikát” lelőtték. A háttérből szarvastehenek nézik a híres helyszínt

Az 1980-as idényben lezárták a környéket, még rendőröket és a Munkásőrséget is bevetették a siker érdekében, ám a ravasz bikának sikerült meglógnia. Az új év új reményekkel kecsegtette Németh elvtársat is, ahogy a vadászati idényben tiszteletét tette a somogyi erdőrészben, de csak nem sikerült puskavégre kapni az öreg bikát. Eközben a szomszédos Gyótai Vadásztársaság vadászházában négy nyugatnémet vadász várta a szerencséjét, és lőn – Werner Petznik építészmérnök hatalmas bikát ejtett! A trófeakikészítéskor döbbenten álltak az eredmény láttán: a mérleg nyelve 16 kilogramm felett állt meg! Sápadtak az arcok, hisz pontosan tudták, ez bizony a párttitkár elvtársnak szánt bika. Óriási botrány kerekedett, Németh Károly tombolt és fenyegetőzött, hogy itt bizony fejek fognak hullni, sőt, magát a vadásztársaságot is fel akarta oszlatni. A vihart maga Kádár elvtárs csitította el, mondván, annyi baj legyen, legalább öregbíti a magyar bikák jó hírnevét a tőkés Nyugaton is (kőkemény valutáért).

A dögön talált...

A szálkai bikához mérhetű hírű hazai bika a „Karapancsai Világrekorder”. Elejtőjének Bleier József helyi fővadászt tartják, de sokakban gyanút keltő, hogy egy ekkora bikát nem valamely pártfunkcionárius vagy valutában fizető nyugati vendég kap puskavégre, hanem – s erre oly büszkén hivatkozott Kádár János is – egy rangban alul, de szaktudásában, tapasztaltságában messze a legmagasabban álló szakember. Tudni vélik, hogy a területen már jól ismert, óriási aganccsal rendelkező bikát egy helyi kombájnvezető találta meg döglötten, és akár egy korabeli burleszkben – a fővadász neve alá vezették be, mintha ő lőtte volna ki, elkönyvelvén az esetet egy minden szempontból jó megoldásnak. Egyszersmind – legalábbis papíron – megjutalmazva az idősödő, tapasztalt vadászt és méltatva a hazai vadgazdálkodást. Még ha ez igaz is, semmit sem von le a vadgazdálkodók, a terepen lévők eredményeiből, hisz végső soron a csodás bika megszületett, és élete delén hagyta itt a földi világot.

A karapancsai nagykastély és a hírneves bika – A környék ártéri erdei a török kiűzése után Savoyai Jenő herceg birtokai lettek. A Kiskastély 1865-ben, a nagy 1910-ben épült. Minden értelemben császári vadászterület volt: itt vadászott egykor Ferenc József és II. Vilmos német császár is. A kiváló terepre ma is sok külföldi vadász érkezik

A törölt világelső

2005-ben óriási vihart kavart egy Bulgáriában elejtett hatalmas, világrekorder bika esete. Valami bűzlött körülötte, mivel a szakavatott szemnek első pillantásra szinte groteszknek tűnik az óriás agancsrendszer. És a lufi nem sokkal később ki is pukkadt...

Még egy fél évvel korábban egy rendszeresen hazánkba látogató osztrák vadász viccelődve lökött magyar vendéglátója orra alá egy fotót, melyen egy kerítés mögött, emberek táraságában békésen falatozó, hatalmas agancsú bika látható. Majd viccesen hozzátette a láthatóan kerti bika mellé kommentárként, hogy: „Látod-látod, nálunk ilyen óriások vannak!” A fotó bekerült egy papírhalom aljára. Jött az ősz, és érkezik a világrekord-hír, a képeken az elképesztő méretű aganccsal. Formája ismerős, kotorászás az elsüllyesztett fénykép után, az egyezés világos.

A turpisság kiderült: a bikát kamionnal szállították Ausztriából Bulgáriába, az elejtés helyére, hogy ott jó pénzért egy nyugati vendégvadász lelője... A világrekordnak ítélt gímszarvastrófeát megfosztották címétől, törölték a világranglistáról.

Merre tovább? – A hírnevet fenntartó vadgazdálkodáshoz elengedhetetlen a hazai gímbikaállomány fiatalodásának mérséklése és a mai, megkérdőjelezhető eredményeket adó állománybecslés pontosabbá tétele

Fotó: Dimény András/Képszerkesztőség

Mindenesetre az eset rávilágított, hogy a tenyésztett bikák (és egyéb vadak) nyújtotta vadászdicsőséget és -munkát végérvényesen külön kell választani a szabad területen végzett vadgazdálkodástól. Azon persze elmélázhatunk, hogy korunkban voltaképp mi is számít szabad területnek…