Minimális csapadék, de lehet, hogy egész évben egy csepp sem hullik. Finom, sós port kavaró szél, tűző Nap. Százezrek otthona, hiszen a felszín alatt bőséges arany- és ezüstkészletek rejtőznek. A vonzerő felülírja a mumifikáló körülményeket. Ám mindehhez a víz azért elengedhetetlen. A felszínen viszont nincs, a mélyben szivárgó nedvesség magashegyi forrásvidéke pedig innen láthatatlan. Pedig ott van: a sivatagi gazda(g)ságot éltető olvadékvíz pont onnan jön, ahol a Földgömb Atacama-expedíciói elemzik jelenlétét!

„Ahol víz van, ott élet is...”

... az Atacama-sivatag közepén, a Föld legszárazabb helyén is igaznak látszik a mondás, ahol alig 3%-os a relatív páratartalom, és egyes helyeken csak évek alatt jön össze az 1 mm-nyi csapadék. Az élet mindenhol talál magának helyet, még ha ez egy oly élhetetlennek tűnő porfészek is, mint Copiapo városa. Az azonos nevű és igen alacsony vízhozamú folyó partján – melynek medre nagyrészt egész évben száraz – alakult ki e látszólag érthetetlen település még az 1700-as évek közepén, amikor az emberi élet még keményebb és elképzelhetetlenebb volt errefelé. Azóta azonban az Atacama-régió központjává nőtte ki magát, és Chile egyik bányászati centruma, a sivatagi gazdaság láthatatlanul lüktető szíve lett.

Kézimunka. Ezen a vidéken mindenki valahogyan a bányákhoz kötődik. A külső negyedeket bányamunkások és családjaik lakják, ők állandó munkára érkeztek ide. Ám előfordulnak jól fizetett alkalmi munkák is, a sátras romák igazán ezekre várnak. Ilyenkor tolonganak, hogy megszerezzék a zsíros jutalékért, de kemény fizikai munkával járó lehetőségeket. Ráadásul ilyenkor olyan nyersanyagok közelébe kerülhetnek, melyekből később az egész család bevonásával eladható tárgyakat készíthetnek. Itt épp csillogó patkókat...

Fotó: Kálló Péter

A lakosságszám a 20. század elején már elérte a 10 ezret, mostanra viszont meghaladta a 200 ezret is. Mindennek az oka az itt termő „pénz”, a gyors meggazdagodás reménye. Az Atacama-sivatagban Copiapo környéke nemes- és színesfémekben, nyersanyagokban igen gazdag terület. Már a 19. század közepén idevonzotta „A kincs” az aranyásó kalandorokat a világ minden tájáról. Először egyszemélyes magánbányák, a 20. század elejétől pedig nagyrészt multinacionális bányatársaságok uralják a bánykincsek felszínre hozatalát.
A munkaerőt – nemzetközi mércével mérve is – a mostoha körülmények miatt igen jól megfizetik. Sokan csak 2-4 éves munkaszerződésük időszakára érkeznek – ezért a lakosság pontos száma nehezen mérhető –, a külföldi geológusoktól kezdve az egyszerű, képzetlen bányászokig. Utóbbiak dolgozhatnak modern, jól gépesített rendszerekben – nagy pénzért –, de kiszorulhatnak a kis családi bányákba is, melyek a kitermelt nyersanyagot közvetlenül próbálják eladni – a bánya környékén kis viskókban élve, a felszínre hozott mennyiségtől és a piaci áraktól igen erősen függve.

A jövő olaja

A lítium a legkisebb sűrűségű alkálifém, s a lítiumakkumulátorok kifejlesztése után rendkívül keresetté is vált, hiszen a modern kor elektromos eszközeinek elsődleges energiaforrásairól van szó. Ezek az akkumulátorok sokkal könnyebbek és lényegesen nagyobb az élettartamuk, mint a hagyományos nikkeltartalmúaknak.
A lítium nem túl gyakori a Földön, elsődleges előfordulási helyei a sós talajvíz és a sós tavak, így legfontosabb lelőhelyei a Bolíviára, Argentínára és Chilére kiterjedő, úgynevezett „Lítium-háromszögben”, gyér csapadék, ám annál erősebb párolgási vízveszteség mellett kialakult sósivatagokban találhatók. Chilében a Salar de Atacama a legfőbb kitermelőhely, de a Copiapo környéki, töményen sós tavakban is látnak lehetőséget a befektetők. A Laguna Verde környékét például néhány éve mérték fel.

A harminchármak

2010. augusztus 5-én Copiapo szomszédságában a magyar gyökerű, 1957-ben alapított San Estaban Primera (I. Szent István) cég réz- és aranybányájának egy része beomlott. A biztonsági hiányosságok miatt 700 méteres mélységben rekedt 33 bányász több mint két hónapon át tartó mentését az egész világ végigkísérte – a pápától kezdve az amerikai elnökön át Peléig mindenki értük izgult, hiszen az már két hét után kiderült, hogy még élnek, de a mélybe vezető pontos mentőfúrás kivitelezése hosszú heteket vett igénybe. Túlélték. Mindannyian.
És hogy kerek legyen a magyar szál: az ország egyik leggazdagabb embere, a bányától független Leonardo Farkas minden érintett bányásznak több mint 2 millió forintnyi pesót ajándékozott fájdalomdíjként, a szabadulást követően…

Törmelékár tetején. A völgyek alját a 2015-ös víz- és törmelékáradat nyomai uralják. A táblán jól látszik, hogy milyen ereje volt a villámáradásnak. A nyár végén elmosott utakat épp mostanában állítják helyre – gyakran a törmelékár felszínébe új nyomvonalat földgyaluzva

Fotó: Kálló Péter

Amellett, hogy a helyi regionális múzeum is a 2010-es szerencsétlenségre építette fel a tematikáját, a történetet könyvben és filmen is feldolgozták: a The 33 című film Patricia Riggen rendezésében idén kerül a mozikba, a szereplők között pedig Antonio Banderas is feltűnik.
Magáról a balesetről kevés információ szivárgott ki: a közvetlen ok a robbantások következtében a fő lejtaknában történt kőomlás volt, amely elzárta a kijáratot a bányászok elől. Ilyen esetben a menekülési útvonal egy függőleges szellőzőakna, de mint kiderült, a kötelező létrák nem értek le az akna aljáig, 48 órával később pedig a szellőzőjárat is eltömődött.
A bánya biztonsági hiányosságaira utal az a tény is, hogy 2004 és 2010 között 42 alkalommal kellett büntetést fizetnie a tulajdonosoknak az előírások megszegése miatt. Két évvel a híres eset előtt ráadásul már történt itt halálos baleset, ami után a termelés leállt, és eljárás is indult a cég ellen. Ám miután az áldozat családjának kárigényét a bányavállalat kielégítette, a vádakat ejtették. A termelés néhány hónapon belül újraindult anélkül, hogy a biztonsági feltételeken változtattak volna.
Többek között a 2010-es szerencsétlenség hatására 2012-ben Chile is aláírta a Nemzetközi Bányászati Törvényt, mely szigorúan meghatározza a nemzetközi bányabiztonsági szabványokat.