– Gyere, Rigócska! – kérleli kedvesen Rudi a fejőstehenet, mire kisvártatva fel is tűnik a színen egy szíjalt hátú jószág, és cammogó rutinnal elfoglalja helyét a fejőállásban. Rudi kezet mos, tőgyet súrol, majd elindul a fejés.

– A kárpáti borzderes hármas hasznosítású szarvasmarha, ami azt jelenti, hogy igáztatásra, munkavégzésre is képes, a húsa jó minőségű és szépen tejel – meséli a házigazda, miközben a fejőállás szélén néhány macska szalad össze. Ők már tudják, mi a dörgés. A finom, frissen fejt tejre megéri várni. Közben Rigócska is kap csemegét, a fejést jól bírja, nem topog, nem rugdos, óriási szemével néha pislog egyet, majd nyugodtan rágcsál tovább.

– Egy kortyot? – nyújtja felém a gőzölgő vödröt Rudi.

Nem utasítom vissza, a tej pedig édes, mint a méz.

Eszter is az állatok körüli munkát szereti a legjobban, de rá vár a háztartás és a gyerekekre is ő figyel oda mindennap. A covid idején bevezetett online oktatás alatt jó hasznát veszi pedagógusvégzettségének

Fotó: Füssi-Nagy Regő

A Miklós család esetében a kárpáti borzderes nem csupán egy jól tejelő szarvasmarha, hanem közösségszervező alap is. A mikóházi állomány tagjai – többek között – Máramarosból és a Fogarasi-havasokból érkeztek, a csordát hosszú éveken keresztül gondozták, gyarapították, az idősebb tehenek között akad több mint 13 éve velük élő is.

– Látod, milyen nyugodt, mennyire kezes?... Könnyű velük dolgozni fiatalnak és idősnek is, ez a nyugodt temperamentum sokat segít, hogy megismertessük a fajtát az érdeklődőkkel – mondja Rudi a fejés végeztével, miközben lassú, elégedett mozdulatokkal simogatja a jószág hátát. Rigócska pedig csak nyugodtan rágcsál tovább, mintha nem létezne idő.

A borjak viszonylag kis súllyal születnek, de gyorsan növekednek a bőséges és rendkívül jó beltartalmú tejtől. A tavasszal született, legelőn felnövő borjak 250–280 kg-os súlyt érnek el

Fotó: Füssi-Nagy Regő

Hányatott sors

A tanyán lassú, szelíd tekintetek nyugtázzák érkezésünket: egy borjú épp anyja tőgyéhez furakodik, a bika meg fújtatva, méltóságteljesen, de szemet düllesztve figyel. A legelő végében ott folyik a Bózsva-patak, ahol nyaranta gyerekek lubickolnak, télen meg a jószágok oltják a szomjukat. A borzderesek lassan sétálnak velünk a víz felé, miközben Rudi a fajtáról mesél: „A kárpáti borzderes történetében ott van a Trianon után elvesztett területek fájdalma.

Magyar fajta, s szerencsétlenségére épp azokon a területeken gyakori, amelyek az elcsatolást elszenvedték. A fajta emiatt idővel kikerült a »nemzeti« nagyító alól. Pedig a kárpáti borzderes a Kárpát-medence egyik legrégebben honosult szarvasmarhafajtája. Ám az évszázadok alatt a parasztmarhákból kialakult szívós, ellenálló és szerény igényű, azaz a »ridegtartást« jól tűrő típusok a 70-es években eltűntek. Utoljára a Beregdarócon, Beregsurányban és Barabáson találták meg a fajtát, aztán a következő 30 évben kiesett a látókörből.”

A munka öröme teljesebbé teszi az életet, az állatokon keresztül visszatalálunk a teremtett világ szépségeihez. Ne felejtsünk el mosolyogni, énekelni az állatok között!

Fotó: Füssi-Nagy Regő